Sich windende Gestalten in kalten lila und blutroten
Schattierungen: als ob wir einem Bewegungstheater
aus dem Jenseits zuschauen würden, als
Fortsetzung der erbarmungslosen Fantasiewelt von
Hieronymus Bosch bis zu den modernen Surrealisten.
Von anderen Bildern starren uns menschliche
Porträts, beziehungsweise gerade von menschlichen,
idealistischen Zügen beraubte Goya-Albtraumwesen
und in die Tradition der von shakespearischer
Selbstkritik geplagten Figuren passende
Schädel-Persönlichkeiten an. Die individuellen Züge
schwinden, wir treffen auf allgemeine (post)humane
Dilemmata: mit verzerrter, gleichzeitig mit sich öffnender
Aufrichtigkeit. Insbesondere die hier ausgestellten
Aquarelle vereinen anschaulich den mit wenigen
Mitteln erreichten visuellen Gewinn mit einer
beinahe unverständlichen lyrischen Ausdruckweise
und Anziehungskraft: die Werke sind abschreckend,
trotzdem bleiben unsere Blicke an ihnen haften.
Vonagló alakok hideglelős lila és vérvörös árnyalatokban:
mintha túlvilági mozgás-színházat látnánk,
a Hieronymus Boschtól a modern szürrealistákig
húzódó kíméletlen fantáziavilág folytatásaként. Más
sorozatokon emberi portrék, vagyis éppen hogy az
emberi, idealisztikus vonásoktól megfosztott, Goya
rémálom-lényeinek, Shakespeare önvizsgálattól marcangolt
alakjainak hagyományába illeszkedő koponya-
személyiségek merednek ránk. Az egyéni
vonások lehulltak, általános (poszt)humán dilemmákkal:
torzulással, egyúttal feltárulkozó őszinteséggel
találkozunk. Különösen a kiállításon is látható akvarellek
jól elegyítik a szűk eszközhasználatból kihozható
nyerseséget valami szinte érthetetlen líraisággal,
vizuális vonzerővel: riasztóak a művek, mégis
odaragad a tekintetünk.