Obwohl sie die Fachrichtung Photographie belegte,
dienen ihr die Fotos nur als Mittel der künstlerischen
Problematisierung gesellschaftlicher Probleme,
der Tabus (z.B. Homosexualität, Fragen der
Körperlichkeit). Ihre Arbeit war immer experimenteller
Art: die Fotos wurden auf Tischdecken, Kopfkissen
vergrößert, in Gelatine eingebettet; seit der
Jahrtausendwende ist ihr Schaffen vom konzeptuellen
Profil geprägt. Anhand der Installationen, der
bewusst gewählten vergänglichen Ausstellungsformen,
sucht sie die Überwindung des objektivierten
Kunstwerkes. Zentrales Thema ist die Erinnerung:
die individuelle und kollektive Selektion, Bewahrung
der gerade schwindenden Informationen. Die hier
ausgestellte Fotoreihe wurde mit spezieller Technik
angefertigt; in jedem Bild steckt in Wirklichkeit die
vergrößerte Variante von drei Fotos aus der Kindheit.
Wie die Erinnerungen im menschlichen Gedächtnis,
so schwimmen die Aufnahmen ineinander.
Persönlicher Lebensweg (Lieblingsesel) und ungarische
Gesellschaftsgeschichte (Pionierhalstuch)
mischen sich und werden in den Arbeiten mit Montagewirkung
lebendig.
Fotószakon végzett, de a fotót csak eszközként
használja társadalmi problémák, tabuk (például a
homoszexualitás, a testiség egyéb kérdései) művészeti
problematizálásához. Mindig kísérleti jelleggel
dolgozott: a fotót terítőre, párnára nagyította,
zselatinba ágyazta; az ezredforduló óta munkásságában
erős a konceptuális él. Installációk, tudatosan
mulandó kiállítási megoldások révén keresi a tárgyiasult
műalkotás meghaladását. Kiemelt témája
az emlékezés, a tűnő információk egyéni, kollektív
szelekciója, megőrzése. Kiállításunkon szereplő sorozata
különleges technikával készült: minden kép
valójában három gyermekkori fotó nagyított változatát
rejti. Amint az emlékek az emberi tudatban,
úgy a felvételek is egymásba úsznak. Személyes
életút (a kedvenc csacsi) és magyar társadalomtörténet
(úttörőnyakkendő) keveredik és elevenedik
meg a montázsszerű hatással dolgozó munkákon.